ReményBlog

Csak arra emlékszem, hogy zuhanni kezdtem. Szinte a másodpercek tört része alatt valahogy volt időm sikoltani, de olybá  tűnt, mintha minden lelassulna körülöttem. A saját hangom is valamilyen más frekvencián jutott el hozzám, távolinak, mélynek, de kétségtelenül a legfájdalmasabb  dolgonak hatott, amit valaha hallottam. Miközben kétségtelenül biztos voltam abban, hogy néhány lélegzetvételem van még hátra csupán, aprócska emlékképek villantak át rémült agyamon:

A nagymamám régi órája a falon, amit soha nem láttam működőképes állapotában. Az anyukám, amint a varrógép előtt ülve egy zöld bársony kabátot varr nekem, mikor a kórházban élet-halál közt lebegtem. Egy emlék, amit már rég elfeledettnek hittem: a régi házunk bejárati ajtajára akasztott színes, műanyag légyfogó szalagok. A naqyapám köhögése. Apu pólójának dohány illata, mikor megölelt kiskoromban. A közeli gyár kéményének hangos dudálása reggel és este hatkor. A kutyánk, Bobi, akinek mócsingokban hullott a szőre. Anyu, amint sír egy fotelben a régi panelben, ahol laktunk. Egy illat az epreskertből, ahol úgy útáltam leszedni az indákat a virágzó eperről. Egy pofon, amiért engedély nélkül bemerészkedtünk a közeli sportpálya akadálypályájának medencéjébe. A gondolat, hogy mama "barátfülét" készít ebédre, mikor már az utolsó tanóra végét vártam. Egy darab, amit Arezzo-ban énekeltünk a kórusversenyen. Egy simogatás. A férjem tekintete, mikor igent mondtam neki. Az első kisfiam karjaimba ölelése. A másik fiam illata fürdés ut án... Sírás, sírás, sírás...

Mi lesz velem???!!!

Remegtem, nem értettem, miért történik mindez velem, de tudtam, már nem is lesz rá lehetőségem, hogy megértsem ezen a világon.

Vártam a becsapódást. A fájdalmat. Nem tudtam, milyen lesz majd meghalni. Mindig féltem tőle, bár soha senkinek sem mertem bevallani. Egyedül Istennek.

Eddig azt gondoltam, hogy teljesen szabad vagyok a halálfélelemtől,de így a halál torkában valahogy átértékelődtek a dolgok.

Ahogy zuhantam, szokatlan dolgot tapasztaltam. Ahelyett, hogy a nehézségi gyorsulás által egyre nagyobb sebességgel közelednék végzetem felé, a kút mélyére, fokozatosan lassulni kezdett az iram. Szédülni kezdtem, már nem tudtam semmire gondolni, csak kapálóztam. Aztán minden csendes lett körülöttem, nem tudnám megmagyarázni hogyan, de padlót értem, egy karcolás nélkül,

Koromsötét volt. Óvatosan megtapogattam a karjaimat, lábaimat, a fejem, majd megpróbáltam megmozgatni minden tagomat. Bár sajgott minden porcikám, úgy tűnt, nem esett bajom. Kinyújtottam a karom. Nyálkás, síkos, hideg falba ütközött. Nem volt menekvés, tudtam, ha a mélybe való zuhanás nem ölt meg, majd az éhhalál, a sötét, a szomjúság megteszi a hatását.

Egy óra tehetetlen keresgélés, próbálkozás után a földre huopantam és a fejemet a tenyerembe temetve a térdemre hajoltam.

Végleg elvesztettem a reményt, hogy valaha is kijutok innét.

Estére a halvány napsugár a fejem felett egyre vékonyabb sugárban törte meg a kísérteties sötétséget, majd nem sokkal ezután végleg teljes feketébe burkolózott körülöttem minden.

Már sírni sem volt erőm. Arra gondoltam, már biztos keresnek. De nem hallottam mozgást odafentről, sem semmiféle zajt. Csupán a saját kétségbeesett szívem zakatolását a mellkasomban.

Túléltem egy ekkora zuhanást... de miért? Nem kellene itt lennem. Illetve... nem egy darabban. Nem lehetne már ennek az egésznek vége?! Miért nem segít már valaki végre?!

Kétségbeesésemben kiabálni kezdtem, akár egy verembe esett állat a vadonban. De csak azt értem el vele, hogy fél óra leforgása alatt teljesen elment a hangom, már csak suttogásra futotta, ráadásul a fizikai erőm is fogytán volt.

A gyerekeimre gondoltam. Megint sírva fakadtam, átjárt a hiányuk, a gondolat pedig, hogy milyen lesz nekik megtudni, hogy anya nincs többé, őrjítőnek tűnt és még hangosabb zokogásra indított.

Végül valami nagyon furcsa és szokatlan gondolat futott át zavart elmémen. Hiszen valamit elfelejtettem! Illetve Valakit! És ez nem vicc és nem egy metaforikus fordulat a történetemben, hanem maga a színtiszta igazság. Nem kiáltottam segítségért az Élő Istenhez.

Elszégyelltem magam, hiszen az utóbbi időben számos alkalommal figyelmen kívül hagytam a Hangot, ami újra és újra a szívemben suttogott. "Figyelj Rám!" "Kövess Engem!" "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem."

Már kezdtem kapizsgálni. Térdre ereszkedtem és csak ennyit suttogtam: "Segíts! Neked nincs lehetetlen" Azt mondja a Te Igéd, hogy "minden lehetséges annak aki hisz." Tudom és hiszem, hogy Te ki tudsz innen emelni!"

Az első pillanatban nem történt semmi. És a másodikban sem. Próbáltam körülnézni, keresgélni a kiutat, amit akkor már hittem, hogy Isten elkészített a számomra. Tudtam, hogy nem fogok ott meghalni, csak épp a módját nem láttam még a kimenekvésnek. Vártam.

Nem sokkal ezután egyre erősödő kutyaugatást hallottam, és léptek zaját. Izgatottan felegyenesedtem és felemeltem a fejem. "Hé, itt vagyok! Itt lenn!" KIáltottam, amennyire csak rekedt torkom engedte, és csodálatomra, a hangom megerősödött, nyoma sem volt az előbbi vékony egércincogásnyi hangnak. Elemlámpa fénye világított a szemembe, és egy kötél ereszkedett le, majd megállt egyenesen az orrom előtt.

Megértettem, hogy ezzel még nincs vége, ahhoz hogy ki tudjanak emelni, meg kell fognom a kötél végét, és engednem kell, hogy segítsenek. Teljes erőmből belekapaszkodtam a sodronyra, rácsimpaszkodtam, és éreztem, hogy távolodni kezdek a kút padlózatától.

Egyedül mindez nem ment volna. Meg kell értenem egyszer s mindenkorra, hogy felesleges a hajamba markolva ráncigálnom magam kifelé a mocsárból, azzal csak azt értem el, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek. Az egyedüli megoldás, ha engedem, hogy segítsenek, és a segítségbe bele is kapaszkodom, teljes szívvel, hittel és reménységgel.

'mért a sok közöny? 'mért a sok csillogás?

hazug, szárnyatlan, s becstelen vagyok.

nem kopog a csend sem, nem kiabál,

magam után csak szemetet hagyok.

mázsás vakolat nem rejti el

- csak mi hisszük -, a gyalázatot.

sem  fájdalmat, sem gőgöt

 nem leplez úri ruházatod.

a Tükör fránya mulatság,

görbe, s nem hiszünk Neki,

inkább a strucc politikája,

a "kínai"kell, az "ál-eredeti".

Ostoba mozaik a szív,

törve hever a porban.

s az üres, halott mellkasok

büszkén állnak libasorban.

nincs gyógyszer, nincs megoldás,

elfedjük hát az ezer sebet,

a gőg, az álarc, mind ezért van,

s nem érdekel, hogy a Tükör Szeret!

jót akarván nem kínál mást,

mint ócska, földi "ragasztók" helyett,

nem  "régi tömlőbe bort" tölteni,

az "újba" ültet új szívet.

s ha az majd lüktetni kezd,

s a pergő-omló vakolat lehull,

ráébred a halál  végre,

hogy végleg ő maradt alul.

A minap azt hallottam egy temetésen, hogy "az idő minden sebet begyógyít!". Ekkora fatális hazugságot! Teljesen felháborodtam, és a mai napig fel vagyok dúlva emiatt, annál is inkább, mert hiszem, ebben a csüggedt, szomorú világban létezik a valódi VÍGASZTALÁS, és valódi VÍGASZTALÓDÁS. Ám ezt nem a világ, nem az emberek, és főleg és különösképpen nem az idő fogja megadni senki számára.

  Tudom, miről beszélek, vesztettem már el szülőt, nagyszülőt, barátot, ismerőst. A VÍGASZTALÁS A VÍGASZTALÓTÓL ered, és igen is tudunk mondani bátorító szavakat, amik nagy súllyal bírnak egy fájdalmas gyász közepette is. Micsoda badarság ilyet állítani keresztényként, hogy minden szó hiábavaló ilyenkor?! Hát hol marad a keresztről szóló üzenet vígasztalása? A Szentlélek vígasztaló jelenléte bennünk és közöttünk van, Akit Jézus azért küldött maga helyett, mert így mindenütt jelen tud lenni minden élethelyzetben, tértől és időtől függetlenül. Ő képes vígaszt nyújtani akkor, mikor az emberi okoskodás csődöt mondott.

  Azért döntöttem úgy, hogy írok ezekről a gondolatokról, mert tudom, hogy sokan olvassák az írásaimat - hála és dicsőség érte a Mindenhatónak -, a városból, ahol élek, és a fő területe a szolgálatunknak ők. Szeretem őket, a biharkeresztesi embereket. Látom, hogy minden nap milyen szomorúan és egykedvűen jönnek-mennek, mennyire félve bontják ki a számlaleveleiket (bár ez nem csupán helyi probléma, jól tudom!), a csontjaimban érzem a félelmüket hónap közepén, hogy milyen messze még a következő segély vagy fizetés, és addig mi lesz...

A problémáink nagyon is hasonlóak nekünk is a férjemmel. Soha, senki nem állította, hogy a keresztény élet könnyű vagy épp habostorta. Ellenkezőleg! Jézus maga kérte az Atyát a Főpapi Imájában, hogy ne vegyen ki minket az Atya a világból. Annak részei vagyunk, és ott kell "világítanunk", reményt és bátorítást nyújtani másoknak abból a Személyből, Akiből mi magunk is erőt merítünk, és Aki nélkül nekünk sem sikerülne békességes tűréssel viselni az életünket.

Ha valaki egy temetésen szolgálhat az emberek felé, csodálatos eszköz birtokosa lehet Isten kezében. Micsoda eszköz birtokosa! Mennyi embert elérhetne ezáltal, és mennyi embert megnyerhetne Jézusnak! De ha az Evangélium nem hangzik el tisztán? Hogy csaphatunk be bárkit is azzal, hogy szerettünk a mennyben van, holott soha semmilyen köze nem volt az Élő Istenhez? Hamis üzenetet közvetíteni szörnyű bűn, annyit tesz, mint hazudni valakinek. A Szentírás pedig világosan beszél arról, hogy "aki hisz, az üdvözül."

Nem vagyok Szentlélek, és nem láthatok bele annak az illetőnek, aki elhúnyt az életébe. Ezt Isten tudja a legjobban. Természetesen nem szeretnék ítélkezni, és remélem, hogy tévedek, és a mennyben dicséri most Jézust az angyalokkal. De az embereknek akkor is joguk van tudni, hallani arról, mi van, ha valaki nem dönt életében Isten mellett. Egyszerűen joguk van hozzá, és mi hívők kik vagyunk, hogy megfosszuk őket ettől az Isten adta joguktól?

  Remélem, nem leszek félreérthető. Legalábbis nem szeretnék az lenni. Nem úgy gondoltam, hogy egy temetésen feketén-fehéren azt kell szegény gyászolók szemébe "köpni", hogy szerettetek immár elkárhozott! Jaj, dehogy! Nyilván szorult belénk jóérzés és együttérzés a ripityára tört szívű gyászoló család és rokonok irányába, hogy ezt nem tehetjük. Azonban nem értek egyet azzal, hogy miért ne lehetne megemlíteni azt, hogy milyen nagy felelősség van azon, aki még él! Hogy még dönthet Krisztus mellett. Hogy még amíg dobban a szívünk, szaladhatunk Jézushoz a bűneinkkel, Ő alig várja, hogy megbocsássa azokat és új szívet adjon. Ám, ha már gyerekkorunktól azzal a maszlaggal vagyunk teleitatva, hogy elég egy kis spricni a fejünkre kisbaba korunkban, és attól már új életünk is van és belépőkártyánk a mennybe?! (a Bibliában sehol nem találunk olyan helyet, ahol arról beszélnének, hogy a kisgyermekkeresztség üdvözít. Sokkal inkább a Krisztusba vetett hit!) - hát őszintén szólva nem csodálom, ha mindenki megelégedetten éldegél, amíg valami tragédia be nem következik.

  Drága biharkeresztesiek! Annyira sok időnk nincs ezen a Földön, mint hinnénk. Ki tudja, kinek mennyit szabott ki a Teremtő. Kinek húsz, harminc, negyven esztendő még, de talán csak egy-két hónap, esetleg hét vagy nap, és aztán mindenkinek meg kell állnia Isten előtt. Ismétlem: mindenkinek. Annak is, aki nem hisz, és körbe röhögi talán most is a szobát, amikor a bejegyzésemet olvassa. Csakhogy ez nem annyira vicces dolog. Nem árt a sok teendőnk, az aggodalmaskodásaink közepette lelassítanunk, és elgondolkodni azon, vajon jó irányba halad e az életünk? Vajon minden úgy van e, ahogy eddig hittem vagy nem árt a dolgoknak utána járni? Megtehetjük, jogunk van hozzá, és úgy hiszem, kötelességünk is, ha egy csöppet is felelősek vagyunk önmagunk felé. Isten nem szeretne egy embert sem elveszíteni. Minden lélek drága a számára, legyen az magyar, román, ukrán, cigány, vagy bármilyen nemzetiségű. A válasz pedig a világ legcsodálatosabb könyvében rejlik, amit én úgy szoktam hívni a Vasárnapi Iskolában, és a gyerekeim már nagyon jól tudják, a Könyvek-Könyve, a Biblia. Azon belül is a leginkább ajánlani a János evangéliumát tudom. Imádkozni fogok azért, hogy sokan-sokan ragadják meg az alkalmat, és kezdjenek el kutakodni válaszok után a kérdéseikre. A koordinátákat megadtam, mostmár csak egy mustármagnyi hitet elő, és indulhat a "Kincsvadászat!". Szegénynek érzed magad? Elkeseredettnek? Semmi sem sikerül? Garantálom, ha Krisztust megtalálod, a leggazdagabb embernek fogod magad érezni, és ez az érzés igen-igen tartós lesz, örökkévaló!

Dicsekedvén csak az Úrban dicsekedhetek. Ami ezután el fog hangzani, az Ő kegyelméből és dicsőségére történt és van. Tehát:

Az előző félévemről - már akit érdekel persze! -, nem is irtam. Csak annyit: elég, elég jó eredményekkel zártam, hála a Mindenhatónak. Beleszerelmesedtem a leendő szakmámba, bár voltak kemény mélypontok a tanulást illetőleg, bevallom "férfiasan". Nem vagyok már mai csirke, és nem volt egyszerű a két kisfiam  és a gyülekezet irányitása mellett újra beülni az iskolapadba. De megvolt, szép volt, és már hurrá, mert javában zajlik a köv. félév!

A gyakorlatomról annyit, hogy az volt a legeslegklasszabb az egészben. A helyi családsegitőben voltam, igazi, életszagú oktatásban részesültem, és mindemellett - mintegy "hab a tortán" - mondhatnánk, Isten kegyelméből megtérhetett a tereptanárnőm, és a lányával mindketten járnak rendszeresen a gyülinkbe. Csodálatos a kapcslatunk, úgyhogy már megérte elkezdenem a tanulást. Tudom ebből is, hogy az Úrtól volt, hiszen jó gyümölcsei vannak annak, amit csinálok. 

Imádkozzatok értem, hogy tudjak továbbra is kitartani és nem feladni, mikor setét órák következendenek. Hamarosan tuti, hogy nem kerülhetem el. Nagyon vágyom, hogy megvalósuljon Isten álma rajtam keresztül, az a látás, amiért tulajdonképp elkezdtem a tanulást. De ez legyen továbbra is féligmeddig titok.

Vannak napok, amikor semmi nem akar összejönni. Pedig nem úgy kezdtünk neki. Most a magam nevében beszélek.

  Ma reggel igazi vággyal a szivemben ültem le olvasni az aktuális üzenetét az Úrnak a Bibliából. Jól rámpiritott, be kellett lássam, igaza volt, bőgtem is egy sort emiatt, és hálát adtam végül. Tudtam,  "akit szeret az Úr, azt megfeddi." Na, eddig nem is volt semmi gond. A bibi ott kezdődött, hogy felötlött a gondolat, hogy hajnali csendes perceim élményét és az üzenetet megosztom veletek, és nekifogtam formába önteni a gondolataimat. Hú! Nem hiszitek el, de olyan bejegyzés született, hogy még talán a tévében is leadták volna főműsoridőben, mennyien kattantak rá, és hogy mennyien megtértek általa. Le voltam nyűgözve saját magamtól!

Már-már a befejező sorokat pöttyintettem  be, mikor is Józsi bácsi, a gyülink kedves gondnoka ippeg nem rámnyitott a konyhában, mikor még én itt éji öltözetemben ücsörögtem a laptopom előtt. Zárójelben megjegyzem, a gyülekezetben lakunk, hogy érthető legyek. Mondanom sem kell, akkorát ugrottam, hogy kirántottam a gép akksiját a konnektorból. Elmentettem szerintetek életem főművét? Na? Persze, hogy nem! Úgy, ahogy volt, minden elveszett. Elveszett a remény a purlicerekre, gremikre meg oszkárokra, forever and ever.

Pedig ha olvastátok volna, sirtatok volna!

De félre a tréfával! Nem volt mindez véletlen. Természetesen tudom, hogy Isten vetett véget az öntetszelgésemnek. És bár egy fél óráig forrongtam, be kellett látnom, nem tett volna nekem jót a világhirnév. Egyáltalán nem. Amúgy sem kedvelem annyira a NÁRCISZT, nehogy még -IKUSSÁ váljak a végin!

Szóval Isten finoman szólval odasózott, hogy ölég legyen, és bár nem tetszett elsőre, de jól tette. Mert szeret. "Mert megérdemlem!" Csak az ő gyermekei részesülhetnek ebben a kiváltságban, hogy nevel és formál. Akik még az elveszettség és lelki halál állapotában vesztegelnek, nem élvezhetik ezt a kegyelmet. Persze a számukra is fel van kinálva a lehetőség, ha elfogadják Jézus Krisztust, mint Személyes Megváltójukat, és leteszik Elé a bűneiket.

Végül csak nekiálltam főzni, mosni takaritani, ahogy jó háziasszonyhoz illik. Persze! Csak azzal nem számoltam, hogy Dani fiam szokatlanul rendetlenül fog ma viselkedni, Barnuskám meg csak kuncog a földre kiömlő baraclé láttán, és még jól meg is hempereg benne. Aztán meg ahányszor a holnapi gyerekalkalomra szerettem volna néhány új éneket választani, Dani a számitógép hangerejét felerősitette, azt hittem, felrobbanok. Mire a botmixer is beadta a kulcsot, már úgy csapkodtam a fakanalat a fazék oldalához, amiben a halászlé főtt, mintha legalább is palacsinta tésztát vagy nokedlit akartam volna kikeverni. Mintha az tehetett volna mindenről. Nem is anyuka, aki elfelejtett reggel normálisan "felöltözködni" harci diszbe. Rendszeresen elfelejtem, és az ellenség ezt nagyon komálja. Nem jó igy indulni a csatába, és mindezt, hogy még tudom is, még nagyobb égés. Megérdemlem. Jó lecke volt ez a nap! És még nincs vége! De mindig van kegyelem. És bár a legszivesebben az ebéd elkészültével hozzávágtam volna még a tűzhelyet is a mosogatóhoz, mert olyan erő és indulat fortyogott bennem, Isten ezt átváltoztatta. Boszi helyett konyhatündér lettem, képzeljétek! Hát nem klassz?

  Dicsőítő próba lesz ma. Alig várom. Vasárnap megint olyan közel éreztem magamhoz Őt, mint már régen nem. Gyengéden jött, és mindannyian a kereszt tövében kötöttünk ki. Állva maradni képtelenség volt. A szíveink arcra estek előtte. Az enyém összetört a Kezei közt. Végre.  Nem akartam könnyen megadni magam, olyan büszke voltam! Annyira öntelt és gőgös!

De Ő úgy közelített, mint a samáriai asszonyhoz. A kút szélére ült, figyelt és megszólított. Engem! A SAMÁRIAIT!!!!! A megvetettet, a senkit, akivel mostanában nem igazán esett jól szóba elegyednie szerintem senkinek. Ahogy elkezdett beszélni, nem olvasott a fejemre. Megvárta, hogy én magam bökjem ki. De mindent tudott rólam. Az volt az érdekes, hogy az útvonal, amit választott sem volt szokványos. Mehetett volna a zsidók által használt úton, hogy kikerülje a "samáriaiaiak" lakta területeket. De ő a pusztába ment, hogy megtaláljon egy kútnál. Pedig este hat körül mentem, hogy még véletlen se találkozzak senkivel, annyira szégyelltem magam mindenki előtt.

  Ő ott volt. Ivott. Rám nézett azokkal az átható szemeivel, a mindent tudó tekintetével, szinte felnyársalt. Nem éreztem magam valami jól. Aztán azt mondta, van olyan "vize", amitől "élő víznek folyamai" fognak ömölni belőlem. Az "Életnek Vize". Hm, ezen elgondolkodtam. Olyan nagyon szükségem lett volna rá! Mostanában folyton szomjúság gyötört, olyan mértékű, hogy úgy éreztem, haldoklom. De most valami csodálatos reménysugár látszott felragyogni az én samáriai egem alatt. Jézus itatott meg! És amit Általa kaptam, aztán nem bírtam tovább magamban tartani, szaladtam is be a "falumba", hogy mindenkinek elújságoljam! Ő az! Mindent tud rólam! Mindent! Gyertek, győződjetek meg róla ti is a saját szemeitekkel! Jákób kútjánál ma találkoztam a Szeretettel!

"Dicsérjétek az Urat. Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme. Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit és jelenthetné ki minden dicsőségét? Boldog, aki megtartja a törvényt, és igazán cselekszik minden időben."

Zsolt. 106:1-3

Visszahivott az Úr. Nem tettem le a kardot, sőt, annál inkább! Hadd bátorodjék fel szellemem az Úr imádata által! 

Téged is kedves olvasóm hadd bátoritson Isten kedves Igéje arra, hogy merülj meg még inkább a "megúszni való vizekben", és engedd, hogy növesszen, formáljon az Ige. 

Olyan hatalmas Istenünk van, nem? Minden nap rácsodálkozom arra, hogy egy ilyen gyönyörű, fenséges, igazságos, szerető szivű, irgalmas és kegyelmes Személy micsoda gonddal és odafigyeléssel van felém. Nem untatom, akárhányszor odamehetek hozzá a problémáimmal, én soha fel nem tartom. Újra és újra ad esélyt és visszafogad, ha hátat forditok Neki. (Bár ne tenném - megjegyzem!) 

A kereszten járnak a gondolataim elég sűrűn. Látom Őt ott Fenn, és látom magamat is, amint leköpöm, gyalázom, megtagadom, megkorbácsolom, sorsot vetek a köntösére, kigúnyolom, kinevetem, megfeszitem, holott nekem lett volna ott a helyem. 

Nem igy van? Nem tudok elég hálás lenni azért a kegyelemért, amivel volt felém az Atya, hogy helyettem a Fiára terhelte a bűntetést, ami nekem járt volna, és el is fordult Tőle értem. Ugyan ki tenné ezt meg ÉRTEM?! a Fenséges Istenen kivül?

És egy ilyen Jézus Krisztus nem kell az embereknek?! Fel nem fogható. Olyan Nélküle élni, mintha nem lenne levegő vagy viz. Lehetetlen.

"Elfordulunk egymástól. Rosszat feltételezünk. Eleve nincs esélye nálunk. Nem érdekel, elég nekünk a magunk problémája! Felejtsen  el! "

Ismerősek ezek a mondatok? Vajon miért nem tud az ember SZERETNI? Mi, vagy inkább KI hiányzik belőlünk, hogy a gyermekeink ne egy nevelő intézetben vagy egy nevelő szülőnél kössenek ki? Miért történhet meg olyasmi, hogy fiatal emberek mély lelki tusájáról látszólag nem tud senki, és csak akkor szörnyülködünk, mikor már megtörtént a tragédia és a vonat alá vetették magukat? Pedig segithettünk volna. Vajon Krisztust, a "megfeszitettet"  prédikáljuk e? Vajon Ő áll e a középpontban életünk minden területén, és nem csak nagy csinnadrattában, hanem az életünkkel is dicsőitjük Őt? Vajon a helyünkön állunk e mi keresztyének, mikor IGAZÁN szükség van ránk, és a Szent Szellem használni szeretne? Vagy a SELF-fel, az ego-val vagyunk elfoglalva és saját sebeink nyalogatásával?

Krisztus 2010 évvel ezelőtt azért jött, hogy adjon. Az életét adta a büneinkért, hogy nekünk örök életünk legyen. Nem vett el semmit, nem magával volt elfoglalva, mikor a hatalmas szegeket a kezeibe és a lábaiba verték vagy a töviskoronát a homlokába húzták. Hanem velem és veled. Képesek vagyunk e végre félretenni önmagunkat, sőt!, az Úr Jézus ennél sokkal többet kér: meghalni önmagunknak, hogy végre ÉLHESSÜNK Krisztusért? Mert itt a kulcs. A szeretet meghidegült az emberekben, ahogy azt a PRÓFÉTÁK PRÓFÉTÁJA megjövendölte, ezzel is rámutatva, hogy az utolsó időket éljük, és nemsokára megnyilik az ég. De az Úr Szelleme által képesek vagyunk befogadóan és elfogadóan szeretni, még a leprást is magunkhoz ölelni, ha kell, bőrszintől vagy a bün mélységétől függetlenül.

Sokszor megtörtént már, hogy Kirsztus szeretete arra inditott embereket, hogy sorozatgyilkosok felé szolgáljanak siralomházakban szerte a világban, vagy hogy épp az áldozat szülei, akik az Úr gyermekei voltak, mentek az elitéltet meglátogatni és megbocsátani neki.

Boldogtalan vagy? Adj! Menj! HIrdesd, hogy Jézus szereti az egész világot, hogy "Úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Nem unod még a siránkozást? Indulj! Meglátod, ha másokat felüditesz, magad is felüdülsz majd! És újra kisüt a nap rád!

Olyan jó az Úrban bízni!

Hitpróbáló időszak a miénk. Tornádók jönnek-mennek, villámok cikáznak körülöttünk, és bevallom sokszor éreztem azt, hogy a hajónk a tengeren való hánykolódás közben tuti, hogy el fog süllyedni. Nem ritkán a zsigereimig hatolt a pánik, a halálfélelem, a hogyantovább, a kilátástalanság és a csüggedés. Az ördög el akarta hitetni velem, hogy nincs megoldás a helyzetre, amibe Isten maga engedett bele!

De áldott legyen Jézus neve, mert miközben már majdnem elveszni tűnt minden, feltűnt, hogy "Valaki" békésen alszik a hajó gyomrában. Nem örült, mikor felkeltettük, és jól ránkpirított, amiért már megint hitetlenek voltunk. Aztán egy szót szólt, és síri csend lett körülöttünk. A hatalmas hullámok megszelidültek, olyan nyugodt lett a víz, hogy több méterre le lehetett látni a mélybe. Már nem féltünk, friss szellő kerekedett, belekapott a vitorlába, és a hajónk elindult a part irányába.

Miért van az, hogy ahányszor viharba kerülünk, elfeledkezünk arról, hogy Krisztus velünk utazik, bármerre is járunk? Ha pedig Isten velünk, kicsoda ellenünk? Miért nincs elég hitünk és bizalmunk ahhoz az Atyához, Aki megígérte, és mindig meg is tartotta, hogy soha el nem hagy minket, és még a "halál árnyékának völgyében" járva sem hagy magunkra?

Folyamatosan megengedem magamnak azt a "luxust", hogy leteszem az egyetlen és borotvaéles fegyveremet, és kicsit mással foglalkozom. Sokkal többet kellene edzenem magam, jól érteni a kardforgatáshoz, hogy mindig kéznél legyen a megfelelő Ige, amikor szükség van rá.

Már jó ideje a múltból táplálkoztam, erre jöttem rá. Beleestem ebbe a szörnyű bűnbe, és azt hittem, a többhetes vagy mélyhűtött "kaja" elég lesz. De az pont arra volt csupán elég, hogy ne haljak éhen, vagy sokszor még az étvágyamat is elvette, már kedvem sem volt ránézni a falatokra a tányéron, mert minden nap ugyanaz volt "feltálalva".

Pedig Isten "zsíros falatokat" akarna adni, amik kedvemre valók és erőre kapok tőlük, ráadásul nap nap után újat és újat.

Térj meg én lelkem, és bízzál Istenben, "mert még hálát adsz néki az Ő szabadításáért"!

Mit is mondhatnék? Beszéljen helyettem a fenti dicséret! Hálás vagyok értetek, és azért a leginkább, hogy van Pásztor, van egy Nyáj, van, ahol OTTHON LEGYÜNK immár!

Mosogatás közben is ez járt a fejemben, gombapanírozás közben pedig csak úgy csiklandozott a Szent Szellem öröme. "Csiklandozzon" hát benneteket is és árasszon el békességgel!

 "Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek: engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre. Senkit se szóljanak meg, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt. Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők.

De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, Akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, ami Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek. Igaz ez a beszéd, és szeretném, ha szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben előljárni: ezek jók és hasznosak az embereknek.

De kerüld az ostoba vitatkozásokat, a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatos kérdéseket, a viszálykodásokat és a törvényeskedő harcokat, mert ezek haszontalanok és hiábavalók. A szakadást okozó ember elől egy vagy két megintés után térj ki, tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából,, bűnben él és magában hordja ítéletét."

Tit. 3:1-10

"Eresszétek neki a sarlót, mert megérett az aratnivaló! Gyertek, tapossatok, mert tele van a taposókád, csordultig vannak a sajtók, mert nagy a gonoszságuk. Hatalmas tömeg van az Úr völgyében, mert közel van az Úr napja az ítélet völgyében! A Nap és a Hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket. Felharsan az Úr hangja a Sionról, mennydörög Jeruzsálemből, megrendül az ég és a föld. De népét megoltalmazza az Úr, és Izráel fiainak erőssége lesz. Akkor megtudjátok majd, hogy én, az Úr, vagyok Istenetek, aki szent hegyemen, a Sionon lakom. Szent lesz Jeruzsálem, nem hatolnak be oda többé idegenek."

Joel 4:14-17

  Hú, micsoda felszólítás és ígéret is egyben! Tegnap és ma is erre hívta fel a figyememet Isten Igéje. Az aratásra. Fehérek a búzamezők, nagyon-nagyon sok a munka, és rettentő kevés az idő. Lehet, hogy már ma eljön Jézus? Légy készen én lelkem! 

  És vajon te? Mi a helyzet veled? Tudod e, ha ma - vagy akár most, ebben a pillanatban felharsanna az Úr mennydörgő hangja, vajon félned vagy örülnöd kellene? Tudod e, hogy ha ebben a pillanatban meghalnál, hová kerülnél? A mennybe vagy a pokolba?

  Tudhatod. Ha elhiszed, hogy Jézus Krisztus a kereszten ÉRTED szenvedett, hogy RÁD, személyesen rád gondolt, mikor a szegeket a kezeibe és lábaiba verték és utolsókat dobbant a szíve, és őszintén bocsánatot kérsz a bűneidért Tőle, akkor örök életet ad neked. Még ma. Ne késlekedj! Látod, Isten Igéje mondja, nem én, hogy

"...közel van az Úr napja"!

Gondolkodtál már azon - akár egy szép csillagos éjszakán, hanyatt dőlve a szép zöld gyepen, hogy ezt a gyönyörű égboltozatot nem a véletlenek sorozata hozta létre? Én bevallom, újra és újra rácsodálkozom mindenre, ami felttem vagy körülöttem van, akár egy fűszálra vagy falevélre is. 

  De elámulok azon is, ahogy a hírekben és a saját szememmel is meggyőződhetek a Bibliában leírtak kézzel tapintható igazságain, ahogy napról-napra igazolódnak be próféciák a földrengésekről, árvizekről és járványokról, vagy háborúk híreiről. És ez még nem a vég, ahogy Jézus állította! A mi Urunk ahogy - történelmi adatok is bizonyítják - kétezer-tíz évvel ezelőtt kisbabaként érkezett meg ebbe a világba, egy egyszerű ács fiaként nevelkedett fel, és meghalt egy ács által fabrikált durva kereszten értünk - a bűneinkért, a betegségeinkért, legyőzve ezzel az Ellenséget egyszer s mindenkorra. 

  Ám sokan megállnak ennél a ténynél, feszületet hordva akár a nyakukban, a templomok falain, mintha még Krisztus valóban a kereszten függne, mintha nekünk nem egy feltámadt és győztes Urunk lenne, hanem egy halott, örökké megfeszített Jézusunk.

  Pedig Ő nemcsak hogy nem maradt a sírban és feltámadt, hanem másodszor is megígérte, hogy eljön. Nem kisbabaként. Hanem győztes Hadvezérként és Bíróként. Ítélni élőket és holtakat, és hogy végső és totális csapást mérjen a sátánra és csatlósaira. 

  Tegnap arról beszélgettünk néhány asszonnyal a gyüliben, hogy vajon milyen is lesz az a nap, ha Isten megengedi, hogy láthassuk megnyílni az eget.

  Egyszer álmodtam is erről. Egy hatalmas kürtszót hallottam, olyat, ami nem hasonlítható egyetlen földi hangszer hangjához sem, mégis tudtam, hogy kürtölnek. Félelmetesen csodálatosan. Földrengéshez hasonlatos hangot hallottam, és minden ember - egy buszpályaudvaron álltam épp - megkövülten bámulta az eget, ami hirtelen vérvörös lett, és megnyílt. Persze ez csak egy álom volt. Nem feltétlen egy prófétikus álom, de akár az is lehetett. Nem erősített meg benne az Úr, mindenesetre erősen belém vésődött ez az élmény. De hiszem, hogy a valóság még ennél is megdöbbentőbb és elementálisabb lesz, a világtörténelem leghatalmasabb eseménye, és minden szem látni fogja. Hogy hogyan? Nem tudom, fogalmam sincs, de a Mindenható Istennek hiszem, hogy vannak a tarsolyában még kijátszatlan "meglepetések", amit mi földi halandók elképzelni sem tudunk.

  Az az idő viszont nagyon-nagyon közel van. A jelekből következtetni lehet rá. És addig, csakis addig van arra idő és lehetőség, hogy megtérj, ha még nem tetted volna - Jézus Krisztust elfogadva személyes megváltódként.

  A megtérés  kegyelmi ajándék, és csak az képes rá, akinek Isten bűnbánó szívet adott, felismeri, hogy rászolgált a bűntetésre, és hogy Krisztus helyette viselte annak következményeit. Aki tud sírni a bűnei felett és tud azokért bocsánatot kérni.

  Aki HISZ, az ÜDVÖZÜL. Nem a piros pontok számítanak Istennél, hanem az Élő Hit.

  Isten a szívek vizsgálója, mindegy hányszor jársz egy héten templomba, hány keresztet aggatsz a nyakadba, hány imaházban jártál már életedben, vagy hány dicséretet tudsz kívülről. Vajon a szívedben talál e hitet? Van e személyes kapcsolatod Vele?

  És mi hívők? Munkában talál e Urunk, ha visszatér? Vagy a lábunkat lógatva bámuljuk a sok vesztébe menetelőt a "széles úton"?

  Miért nem tesszük, amit Urunk kér, amíg tehetjük? Ne szégyelljük a ránk bízott evangéliumot, Krisztus sem volt túl szégyellős a kereszten. Nyilvánosan feszítették meg, az a minimum, hogy hirdessük Őt kicsiknek és nagyoknak, így vagy úgy.

"Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened!"

Ézsaiás 52:7

MIT KERESEL?

Gazdagságot?

"Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?" 

Lukács 9:25

Boldogságot?

"Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke elfedeztetett...akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság."

Zsolt. 32: 1-2

Valódi életet?

"Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust."

Jn. 17:3

Elrejtettséget?

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek."

Mt. 11:28

Szabadságot?

Jézus Krisztus mondja:

"Az Úr Szelleme van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat..."

Lk. 4:18

Beteljesülést?

"És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre...de te életedet ajándékul kapod, hogy bárhová mégy..."

Jer. 45:5

Szeretetet?

"Jézus szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala."

I. Jn. 4:8-9

Szeretem az izgalmakat. Ezt akik jól ismernek, tudják rólam. Nem vagyok egy nyugis ember, körülöttem mindig forr a levegő, ha fogalmazhatok így. Már gyerekkoromban is ilyen voltam, akkoriban sem egy otthonülős típus voltam, a Kodály suli gyerekkarával éjjel-nappal úton voltunk, versenyről-versenyre, próbák, rádió-tévé felvételek, fellépések, turnék, stb., karatéztam, angol és olasz órákat vettem külön, és mind emellett még igyekeztem valamennyire jól is tanulni - több-kevesebb sikerrel.

Néhány hónappal ezelőtt Isten megnyitott egy ajtót az életemben. Vagy inkább úgy fogalmaznék, egy apró kis zöld lámpa világított az úton előttem. Beadtam a jelentkezésemet az egyetemre, szociálpedagógia szakra. Gondoltam, ha Isten akarja, úgyis felvesznek, de kifejezetten kértem az Urat, ha nem az Ő akarata az egész, ne sikerüljön. Átkot nem szeretnék a nyakamba venni, sem fölösleges kilométereket futni az életemben, hiszen minden imádságom arról szól, hogy legyen meg az Ő akarata.

Szóval beadtam a papírokat, és néhány napja már itt szorongatom a "vaskos" borítékot a markomban, a Felvételi Határozat oldalán fényesen ragyog a "FELVESZEM" - szó. Bevallom, megkönnyeztem és remegő kézzel nyitottam ki, még akkor is, ha már jóelőtte tudtam a pontszámom alapján a benne álló döntésről.

Sikerült. Isten megengedte. Tehát a terv, amit évek óta forgatok a szívemben valóban Tőle való, és meg fog valósulni. Vad izgalmat érzek. Nem beszélhetek róla bővebben, a "sütinek" még sülnie kell a sütőben, és ha előbb kinyitnám az ajtót, félek összeesne. Mindennek megvan a rendelt ideje, de annyit megsúghatok, hogy gyerekekkel kapcsolatos az álmom, aminek a megvalósításán dolgozunk az Úrral.

Most tanulni fogok, és két gyerek mellett, albérletről-albérletre vándorolva ez nem könnyű. Persze nem lehetetlen, sokan - köztük anyukám is így diplomázott le annak idején. És nekem van egy hatalmas Istenem, Akivel SEMMI sem lehetetlen, vagyis MINDEN LEHETSÉGES!

Hitpróbáló ez az időszak azért is, mert Palit 27-én iktatják be hivatalosan a gyülekezet lelkipásztorává, és - habár eddig is ezt a posztot látta el, és csupán "néven lesz nevezve a gyerek", de mégis más lesz egy kicsit a dolog. A sátán ezerrel támadja a gyülit tízezer oldalról, elkezdte belülről rombolni a falakat, amiket Isten a hónapok során felépített. Ebből is látjuk, hogy jó felé halad a hajónk, de nem állhatunk meg, még erősebben össze kell tartanunk, be kell állnunk a fal "repedéseibe", réseibe, a fegyverzetünket nem hagyhatjuk otthon egyetlen pillantban sem, és egységben kell maradnunk, leleplezve az ellenség minden sötét fondorlatoskodását.

Amiért szívesen fogadunk imákat, főleg az irigység és az anyagiasság - ez két nagy szellemi hatalmasság, amin keresztül a leginkább próbálkozik az ördög nap, mint nap.

Anyukámnak is nehéz az új környezetet megszoknia, beköltözött a tesóm lakásába Fehérvárra, most él életében először teljesen egyedül, és a mama elvesztése számára - Isten nélkül - sokkal fájdalmasabb, mint nekünk hívőknek. Nagyon nehezen motiválható, pedig lassan vissza kell szokjon a hétköznapjaiba, így érte is imádkozzatok, ha kérhetek ilyet. De a legfontosabb imakérésem természetesen a megtéréséért lenne, harc folyik benne, ami nagyon jó jel, és ami óriási csoda, hogy az utóbbi hetekben ahányszor csak meglátogat, kérés nélkül is jön már velünk gyülekezetbe, és látjuk rajta, hogy Isten megérinti, szólongatja, nem hagyja hidegen. A büszkesége viszont még erősen fogva tartja.

Ez most egy ilyen bejegyzés. Imakérős, de egyben hálaadós is....

Hálás vagyok. Nem csak azért, mert Isten megint ADOTT valamit. Nem, hiszen veszteség is ért az utóbbi hetekben, nem is csekély. Mégis növekedtem, és közelebb kerültem Hozzá. Egyre inkább szeretném megérteni a szeretetének "szélességét, magasságát, mélységét", többet, többet és többet Belőle.

Árasszon el teljesen! De tudjátok mit? Ne csak engem! Ne legyek ilyen "önző"! Mindenkit, aki éhezi és szomjúhozza Őt!

  Nem gondoltam, hogy Isten ilyen kegyelmes lesz hozzám, már megint megszégyentett jó értelemben az én Uram. Mama halála ürt hagyott maga után, ez kétségtelen, de az egész temetés, az ott átélt mély békesség és nyugalom, kimondhatatlan leegyszerüsitett mindent. Irgalmas az Úr, mert bár lehet sokan úgy vélik, nagyszülőt elvesziteni nem olyan fájdalmas, mint szülőt vagy testvért, gyereket, és ezzel egyet is kell értsek, a temetéstől rettegtem.

  Azonban pénteken, a temetés reggelén megvallottam Isten előtt ezt a félelmemet . Bün és bizalmatlanság az Atya irányában, és még nagyobb hitetlenség, ha nem hisszük el, hogy a "halál árnyékának völgyében" is velünk van, és erősen fogja a kezünket, ahogy azt igérte. Bizony bün. Nem szépitgethetem. De Ő "hü és igaz, hogy megbocsássa minden vétkemet", és igy is történt.

  Úgy hittem, majd én szorulok támogatásra a ceremónia alatt, ehelyett én fogtam anyut, olyan erővel töltött be a Szent Szellem, hogy a lelkész, aki temette mamát, furcsán is pillantott rám olykor, hogy majdhogynem "vigyorgok". Ugyanis a Szentlélek folyamatosan egy igeverset szajkózott a fülembe, és ettől a bánatomat mintha elfújták volna:

"Mért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!"

Utólag - megdöbbentő - (de miért is ütköznék már meg pont ezen, hiszen Isten mindenható?), de Palinak ugyanezen az Igeversen járt az agya, és hasonló békességgel árasztotta el az Úr. 

Dicsőség és hála legyen érte a Mindenható Istennek, aki méltó minden dicséretre, hódolatra és imádatra! 

http://del.baptistaifi.hu/mp3/03_varga_gyorgy.mp3

A világ sokat dilemmázik manapság, sőt a keresztény fiatalságnak egy része is. Úgy gondolják, mehetnek a saját fejük, a saját kívánságaik után, és a párválasztás ahogy-esik-úgy-puffan alapon kell, hogy történjék. A lényeg a nagy ÉRZÉS, A SZERELEM, A LÁNGOLÁS, AKÁR A SZALMALÁNG, (AMI PERSZE NEM LEBECSÜLENDŐ!), AZTÁN MAJD MEGLÁTJUK, HOGYAN TOVÁBB. Ugrás a semmibe, felelőtlenül, nem törődve sem magunkkal, sem a másikkal.

  A legtöbb ember véleménye az, és ez alól  még a híres költők, írók, filozófusok sem kivételek,  a szerelem majd' minden esetben csalódásba vagy nemi kapcsolatba kell torkolljon. Semmiképp sem valami eltervezett, izgalmas, csodálatos, dinamikus közösségbe, amivé Isten teremtette a párkapcsolatot. Na, igen, már ezzel is gondunk van, hiszen a Mindenható Isten HÁZASSÁGnak nevezte el az Előtte szent és Általa megtervezett tökéletes társaSSágot.

Isten boldognak szeretné látni a teremtményét, nem kihasználtnak, vagy kihasználónak, nem szomorúnak vagy másokat szomorúvá tevőnek, nem elhagyottnak, vagy másokat elhagyónak...

Nem Ő rontotta el a dolgokat, hanem mi - emberek. A teremtményei.

De van megoldás! A fenti linken egy nagyszerű tanítást hallhattok ebben a témában! Ne szalasszátok el!

Régóta tudtuk. Nem volt titok senki előtt, annál is inkább, mivel már két hónapja a kórház volt az otthonod. Nem jöhettél haza, ahogy arra annyira vágytál. Durva, hideg, rideg párnák és idegen emberek vettek körül tegnap reggel, mikor végleg elbúcsúztál tőlünk. Nem a saját környezeted, a szobád, a falak, amik képesek voltak olykor rád is mosolyogni, vagy a karosszéked, a virágos fülespoharad, amiből úgy szerettél inni. Az otthonkádat sem viseli már senki, anyu odaakasztotta a széked karfájára, mintha még mindig téged várna. De neked már nem lesz rá szükséged. Sokkal gyönyörűbb ruha van már rajtad, hófehér, és a sok szenvedés és gúny, ami amiatt ért, mert bicegtél járás közben, mára nem számít, hiszen az Atyánál minden porcikád tökéletessé vált. Hiszem, hogy mostanra ott szaladgálsz  az "arany utcákon", és nem sírsz többé, nem vagy szomorú, apuval is megtaláltad a szeretetteli hangnemet, amivel itt a Földön sokszor olyan sok gond volt. Mostanra megbékéltél vele is.

De tudod, azon felül, hogy elmondhatatlanul fáj, hogy elmentél és itthagytál, és itt benn mint egy gyönge kisgyermek szűkölök utánad, bevallom: irigyellek. Egészséges irigységgel, és remélem, ezt senki nem fogja félreérteni. Bár ha félreértik, az sem érdekel, hiszen igazán ezt azok érthetik meg, akik Isten gyermekei. Akik tudják, milyen fájdalmas várakozással van az ember az Úr Jézussal való találkozás miatt. Torkot szorongatóan.

Éppúgy, ahogy apu is, már te is érted, látod, hallod a menny ízét.

Ma reggel Danikám rólad és a mennyről kérdezősködött. Nagyon fogsz neki hiányozni. Most először láttam rajta, hogy felfogta a végleges veszteséget, hogy csakúgy, ahogy nagyapát, úgy a dédit sem láthatja már többet itt a földön. Csak "odaát". Megkérdezte, mi mikor mehetünk utánad. Hm... Azt feleltem: Majd ha Isten úgy látja jónak.

Hát nem így van?

Mennyit beszélgettünk erről annak idején! Te próbáltad siettetni, Isten pedig azt mondta: Még nem! Majd ha én jónak látom!

És így is történt, biztos céllal. És habár kicsit megint megszakadt a szívem, hiszen alig hevertük ki apu elvesztését, mégis szabadon kell engedjelek azzal a fájdalommal együtt, ami az elvesztéseddel jár.

Könnyebb szívvel teszem ezt, mikor arra gondolok, hogy nem örökre búcsúzunk el egymástól. Csak egy időre. Tudom és hiszem, hogy Ott, Fenn, örökké együtt leszünk!

Viszontlátásra, drága mama! Isten veled! Viszontlátásra!

"Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket, mert ilyeneké a mennyeknek országa."

...és mindez történt az Úr dicsőségére! 48 gyerek és a szüleik! Hallelujah!

Egyik reggel a kis, szürke bárány elindult a csalitosba. Nagyon élvezte a sétát, a nap mosolygósan sütött a feje felett, a madárkák csicseregtek, és a fű kövéren zöldült előtte. Ő csak vidáman, gondtalanul lépegetett előre, egyik lépés a másik után. Majd egy jóízű harapás a finomságokból. És így ment ez egy jó ideig, észre sem vette, hogy milyen gyorsan szalad az idő, annyira jól érezte magát. Nem nézett fel egyetlen egyszer sem, sem jobbra sem balra nem volt ideje tekintgetni, teljes valójával a finom falatokra koncentrált.

Aztán egyszer csak elviselhetetlen fájdalom hasított a jobb mellső lábába. Kétségbeesetten odapillantott, de akkorra már késő volt, figyelmetlenségében tett még egy lépést, és már a bal mellső lába is fájdalomtól lüktetett. Csupa vér lett minden. Végre felemelte a fejét, hogy megnézze, mi okozza ezt az iszonyatos kínt, és mikor a tekintete összetalálkozott a furcsa, ismeretlen, ám szörnyű szenvedést okozó tüskékkel, addigra a kobakja is a drót fogságába esett.

Nyüszítés hagyta el a torkát, és eszeveszetten próbált kiszabadulni a fogságból, de az ide-oda ficánkolásnak csak az lett az eredménye, hogy még inkább körétekeredett a drótháló. Sokáig küzdött, a bundája már nem is szürkés, hanem tűzpiros lett a rengeteg vértől, ami ezer sebéből patakzott. Tudta, hogy nincs menekvés a számára, érezte mennyire fogy az ereje, és ahogy a nap egyre inkább eltűnni látszott a látóhatár alatt, lassan megadta magát. Már nem mozgott, még csak arra sem volt ereje, hogy a szemét kinyissa.

Reggel találtak rá, a hajnali napsugarak szomorúan simogatták a kis, ernyedt testet. Már nem vert a szíve, nem tehettek érte semmit. Levágták a szögesdrótról, egy talicskára tették, és hazacipelték. A gazdája végtelen szomorúsággal fogadta a rossz hírt. Szerette ezt a kis állatot, ahogy mindegyik jószágát a farmján. Sírva raktak nagy tüzet az udvar közepén és elégették a testet. A füstje messze szállt a felhők fölé, és miközben a szürke bárányka a tűz martalékává lett, lágy cseppekben elkezdett hullani az eső.

Úgy vélik némelyek,

minden rossz, ami a világban történik,

Isten hibája.

Az éhezés Afrikában,

de említhetném világszerte a rengeteg éhes kisgyereket,

az árvizeket, földrengéseket, járványokat,

katasztrófákat, és még sorolhatnám.

Így gondolják.

Homokszem került a gépezetbe.

Mondhatni.

De rázhatjuk az öklünk.

Két alternatíva van csupán,

ami választ adhat arra,

miért kerültünk nagy slamasztikába, ugyanis a Mindenható SOHA NEM HIBÁZIK ÉS NEM TÉVED, ELÉGGÉ PRECKÓS AZOKBAN A DOLGOKBAN, AMIKKEL FOGLALATOSKODIK:

1. Magunk miatt.

2. Sátáni, démoni erők befolyása miatt

A választ ne én mondjam el, hanem az Úr Jézus arra vonatkozóan, mi miért történik mostanában:

"És mikor hallotok majd háborúkról és zendülésekről, meg ne félemljetek, mert ezeknek meg kell lenni előbb, de nem jő mindjárt a vég. Akkor monda nékik: Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. És minden felé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok. És rettegtetések és nagy jelek lesznek az égből. De mindezeknek előtte kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezetek elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért. De ebből néktek lesz tanúbizonyságotok. Tökéljétek el azért a ti szívetekben, h ogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre. Mert én adok néktek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, akik magokat ellenetekbe vetik. Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is, és megölnek némelyeket ti közületek. És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. De fejeteknek egy hajszála sem vész el. A ti béketűréstek által nyeritek meg a lelkeket. Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása. "

Lukács 21:9-20

"És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban. És a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog. Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek, mert az egek erősségei megrendülnek. És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel. Mikor azonban ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelget a ti váltságotok."

Lukács 21:25-28

"Vigyázzatok azért, minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkezne és megállhassatok az embernek Fia előtt!"

Luk. 21:36

Péter apostol pedig ezt mondja:

"Valának pedig hamis próféták is a nép között, amiképen tiköztetek is lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, aki megváltöotta őket, megtagadván, önmagukra hirtelen való veszedelmet hoznak. És sokan fogják követni azoknak a romlottságát, akik miatt az igazság útja káromoltatni fog. És a telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek, kiknek kárhoztatásuk régtől fogva nem szünetel, és romlásuk nem szunnyad. Mert ha nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket, hogy fenntartassanak az ítéletre, és ha a régi világnak sem kedvezett, de Noét az igazság hirdetőjét , nyolcad magával megőrizte, özönvízzel borítván el az istentelenek világát; és ha Sodoma és Gomora városait elhamvasztotta, végromlásra kárhoztatta, például tévén azokra nézve, akik istentelenkedni fognak; és ha megszabadította az igaz Lótot, aki az istenteleneknek fajtalanságban való forfolódása miatt elfáradt, ..., Megkapván gonoszságuk díját, mint akik gyönyörűségnek tartják a naponkénti dobzódást, undokságok és fertelmek, akik kéjelegnek az ő csalárdságukban, mikor együtt lakmároznak veletek..." stb.

II. Péter 2: 1-8 és 13. vers

Tehát a világban zajló tragédiák, betegségek, minden rossz forrása a BŰN. A bűnös ember meg lett váltva a bűneitől, de egyesek nem akarnak megtérni a bűnös útjaikból, és Isten felé fordulni, élvezetüket lelik az istentelen életmódban, és Isten ezt ítélettel sújtja. Azonban Isten kegyelme az Őt félőkkel van, aki Hozzá fordul, azt Ő nem veti el, sőt, védelmébe veszi, legyen akármilyen körülmények közt. Akár egy földrengés-súlytotta településen, ahol mindene odaveszett, akár itt, az árvízek kellős közepén, szélviharban vagy bármilyen szörnyű betegségben. Csak segítségül kell hívni az Ő nevét, elhinni, hogy meg tudja bocsátani, amit ellene tettünk, és attól a perctől az életünk megtelik reménnnyel és fénnyel.

Ne váduljuk tehát Istent az életünk rosszra fordulása miatt, nézzünk inkább tükörbe, nem mi rontottunk e el valamit!

Már szinte csak órák kérdése, hogy mama elmegy. Remélem és hiszem, hogy az Úrhoz, a mennybe, habár ahogy édesapám esetében, nála sem tudhatom biztosan, megszületett e a szívében a döntés Isten mellett. Csak Isten kegyelmében és jóságában bízhatok. Amíg az emberi szív az utolsó dobbanásáig elér, van lehetősége DÖNTENI. De csupán addig a pillanatig.

Bevallom, végtelen fájdalmat érzek. De ki ne érezne így a helyemben. Jézus is szomorú volt  Keresztelő János, az unokatestvére halálhírének hallatán. Ha valaki, az Úr tudja azt legjobban, milyen valakit elveszíteni, hiszen az egyszülött Fiát adta oda értünk. De a fájdalom ködén át mégis dicséretet akarok énekelni. Mert minden rossz dolgon felül, amivel szembe kell néznie az emberi szívnek, Isten jósága ott ragyog. Tudom és hiszem, hogy a Mindenható jóságos és szerető Isten, ezt minden nap bebizonyítja nekem.

Tegnap csendességemben erőért imádkoztam, és talán a szellemem kedves vígasztalásért is, nem tudom megmondani pontosan, de elmesélem a személyes - számomra nem kis - csodámat. Egy csodálatos dicséretet hallgattam miközben imádkoztam, ami arról szólt, hogy Isten új szövetségét elfogadom, és teljes szívemet Neki adom. Még szólt a dicséret, amikor a szellememben elkezdett peregni a 23. Zsoltár:

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejem olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben."

Tudtam, hogy szólni akar hozzám Isten, de ami ezután történt, még jobban megdöbbentett. Vége lett a dicséretnek, és még egy másodperc sem telt el, magától elindult egy másik dal, aminek pontosan a 23. Zsoltár volt a szövege. (Nem én kattintottam rá, és a  neten való szörfölés közben történt mindez!) A szívembe hasított Isten vígasztaló jelenléte, és éreztem, szinte tapinthatóan a jelenlétét, vígasztalását, a szeretetét és csodálatos irgalmát felém.

Nem sokkal öt után dicsőítő próbára mentem, és már sokkal jobban éreztem magam. Megtelt a szellemem erővel, hálával és imádattal Felé. Nem, a körülmények nem változtak, bármikor csörrenhet a telefon, és nekem szembesülnöm kell a végleges, visszavonhatatlan ténnyel, hogy megint kevesebben lettünk kis családunkban, de mégis, a "békesség Fejedelme" adta nyugalom itt van velem.

Mindenre képes vagyok Krisztusban, Aki megerősít engem - legyen az jégeső, zivatar vagy földindulás.

És milyen érdekes, hogy a Vasárnapi Iskolában ma a Kivonulásról fogok tanítani... Ha Isten képes volt kettéválasztani a Vörös-tengert és ilyen hatalmas és dicsőséges győzelmet adott a zsidó népnek mikor telve voltak halálfélelemmel a közeledő ellenség miatt, akkor én miért is rettegnék?

Van, hogy darabokra szakad a világ.

Mellkasba vájón-fájón dübörög a bánat.

Néma üvöltésem a torkomban matat.

S mégis mosolygok a maszk alatt;

reccsen-roppan a tó jege,

alatta békésen szunnyad bélyege

egy elpecsételt létnek,

szívem hittel tett ígéretének.

Mely a kínt csillapítja, s elnyelé.

Eltöröl, összevarr, bekötöz,

tüskéket rántva, ráncigálva lök előre,

bátran, boldogan,  füves mezőkre.

Isten jó. De ezt eddig is tudtuk. A múlt vasárnap IS! nagyszerűen telt a gyülekezetünkben, az Úr jónak látja, hogy növelje a közösségünket, mint szellemben, mint létszámra is.

Megint ötvenen voltunk, ami újra megjegyzem, azért nagy szám nálunk, (22 gyerek és 28 felnőtt), mert tavaly ilyenkor még alig voltunk 10-en!, annyira nagy rombolást végzett a sátán pár emberen keresztül az elmúlt években. De Isten meghallgatta a könyörgésünket, és úgy tűnik, eljött az aratás ideje. Imádkozzatok értünk, hogy mindez folytatódjon tovább, mert olyan sok az elveszett ember még, és olyan közel a pillanat, mikor megnyílik az ég, és eljön Krisztus a felhőkön át, ahogy megígérte.

Nemrég - Húsvétkor adtam hírt arról, hogy kilencen csatlakoztak a gyülinkhez, bemerítkezve az Atya parancsa szerint, de úgy tűnik, nemsokára újra lesz bemerítkezés. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok Isten kegyelméért! Sok-sok elkeseredett és szomorú ember talált az utóbbi hetekben reményre és vígasztalásra az Úr kegyelme által nálunk, és hisszük, hogy Aki elkezdte a jó munkát bennünk, rajtunk, általunk, az be is fogja fejezni. Hála és dicsőség legyen mindenért a MIndenhatónak!

"De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép."

Zsoltárok 22:7

Mikor a zsidók Krisztus előtt ezer évvel a ruhájukat vörösre akarták festeni, egy különleges eljárással tették ezt. Volt egy féreg, vagy más néven hernyó, amit fák törzséről gyűjtögettek össze. Mikor már jó csomó összegyűlt, belehelyezték azt egy nagyon apró lyukú, hálós anyagba, és addig nyomkodták, préselték, amíg a vörös lé el nem kezdett folyni belőle. Teljesen kifolyattak minden csepp folyadékot belőlük, majd az anyagot, amit pirosra akartak festeni, belemártották. Ez tartósabb volt, mint az állati vagy bármilyen más vér, ill. növényi színezék akkoriban.

Krisztus ezért mondja azt földi élete előtt ezer évvel Dávidon keresztül, hogy "féreg vagyok", hiszen Őt magát is kipréselték, minden csepp vérét a földre folyatták. Valóban "ruhaszínezésre" használta a Vérét, csakhogy a miénket az Ő drága vörös, tiszta és tökéletes Vére által hófehérre változtatta szellemi értelemben.

Tudni kell, hogy a kereszthalállal meghalókból szó szerint a nyomás, ami a testükben volt a szenvedés alatt, kipréselte a vért. Így már talán tökéletesen érthető, miért is, és hogyan is lett a mi drága Megváltónk Értünk "féreggé".

Amikor Krisztus a kereszten meghalt, József titokban elkérte a testét, hogy eltemethessék. Azután Nikodémus és ő drága kenettel megkenték a testet, majd minden testrészét külön, zsidó szokás szerint fehér gyolcsba tekerték. Végül az arcára kendőt tettek, szintén a hagyományoknak megfelelően, mivel a zsidók a halottat még a temetés után három napig minden nap látogatták, és a kendőt felemelve megnézték az arcot.

Aztán teltek-múltak a napok.

Első nap: semmi! Halott!

Második nap: semmi! Még mindig halott!

Harmadik nap: a követ elhengerítve találták, és amint a sírba benéztek, megdöbbenve látták, a fehér drapéria, a kendő, ami a Mester arcát fedte, mind rendben összehajtva a sírban feküdt, de Jézus nem volt ott! Nem esett le nekik a tantusz, be kellett, hogy Jézus maga segítsen nekik végül, hogy feltámadt, ahogy megígérte.

Hallottam valakitől, hogy az Államokban van egy szokás, hogy mikor az étteremben befejezték az étkezést, a szalvétát (kendőt) csak összegyűrik és a tányér közepére dobják, jelezve a pincérnek, mostmár befejezték ,  elviheti a tányért, és távoz szándékoznak.

Ha viszont csak a mellékhelyiségbe mennének ki, összehajtogatják a szalvétát, a tányér mellé helyezik jelképesen, hogy nehogy leszedjék az asztalt, mert NEMSOKÁRA VISSZAJÖN az illető.

Szóval Krisztus még a sírban is jelet hagyott számunkra, arra vonatkozólag, hogy nemsokára vissza fog térni értünk. Milyen csodálatos, nem?